– Kezdjük a legfontosabb kérdéssel, amit egy „újfiúnak” fel lehet tenni: milyen az élet Magyarországon? Sikerült felvenned Budapest ritmusát?
– Nagyon jól érzem magamat, köszönöm. Életemben most járok először Magyarországon, de korábban több ismerősöm is ajánlotta már Budapestet, mint egy olyan várost, amelyet mindenképp megéri felfedezni. Július közepén érkeztem, és rendkívül pozitív tapasztalataim vannak. Az egyik ilyen, hogy a magyar főváros csendesebb, mint Barcelona.
– Elköltözni egy másik országba, megismerni egy idegen kultúrát és új embereket sosem egyszerű. Voltál már korábban is „idegenlégióban”, vagy a magyar kaland az első?
– Az első, és remélem nem az utolsó! Villarrealból származom, de éltem Valenciában, illetve egy cserefélév erejéig Coventryben, az Egyesült Királyságban is, mielőtt egy éve Barcelonába költöztem.
– Ha már a tanulmányoknál tartunk: mi a pontos végzettséged?
– Eredetileg testnevelő tanárnak készültem, mert itt tudtam megkapni azokat a széleskörű ismereteket, amelyekkel később az egyes sportágakra specializálódni lehet. Például a focira.
– Nem lehetett könnyű bekerülni a La Masiára utánpótlásedzőként.
– Nem tagadom, elképesztően nehéz volt. Egy többkörös kiválasztási folyamat eredménye volt az, hogy betehettem a lábam az akadémiára, mint hivatásos edző. Természetesen ezután is felkészülési táborok, képzések sora várt ránk, amelyek segítettek bennünket jobban beilleszkedni, és persze felnőni a feladathoz.
– Az érkezés után meg kellett találnod a közös hangot az új kollégákkal és a srácokkal is, ami nyilván egy hosszabb távú folyamat. Mennyire ment ez neked könnyen? Melyek voltak a legnagyobb kihívások az első napokban?
– Nem volt semmi probléma, hála Istennek. Mivel sokat utaztam már korábban, ráadásul Angliában is éltem, az országon belül is többször költöztem, így jól kijövök az új emberekkel, akik itt Budapesten nagyon segítőkészek és előzékenyek. Az első napokban a kihívást igazán csak a város felfedezése jelentette: a közösségi közlekedést még szoknom kell, az edzőközpontot és a környéket is időbe tellett megismernem, felfedeznem. Jelenleg egy kollégámmal együtt élek, aki szintén idén nyáron érkezett az akadémiára, így nem vagyok egyedül a helyzettel. A legnehezebb az egészben a búcsúzkodás volt a családomtól.
– A Barca Academy Hungary egy viszonylag új projekt, hiszen csupán három éve indult el az akadémiai képzés Magyarországon. Milyen elvárásaid és hosszú távú céljaid voltak, amikor Budapestre érkeztél?
– Az egyik fontos szempont a fejlődés. Az akadémiát és a képzési modellt egyre több és több gyerekkel kell megismertetni, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egy tehetséges fiatal minket válasszon. Nekem a legfontosabb a tapasztalataim átadása, a játékosok egyéni képességeinek fejlesztése, és a tehetségek felfedezése. Szerintem előny, ha korosztályonként nincs három-négy csapat, hanem egy, maximum kettő, így a gyerekek elég játéklehetőséghez juthatnak, és több idő van az egyéni képzésükre is.
– A szervezeti célokon felül biztos van egyéni jövőképed is.
– Ez természetes, nem is lehet kérdés! A legnagyobb álmom, hogy profi edző lehessek a La Ligában, egy élvonalbeli klubnál, ehhez pedig kitűnő kezdést biztosít az akadémia. Itt a legjobbaktól a legjobbakat kapom, nagyon hasznos tanácsokkal látnak el a kollégák napi szinten. Huszonnégy éves vagyok, előttem még az élet, és minden lehetőséget meg szeretnék ragadni a fejlődéshez. Nagyon hosszú távra nem szeretek tervezni, rövid távra is csak a legreálisabb célokat fogalmazom meg magamnak. Az egyik ilyen, hogy mindent megtegyek a gyerekekért, és minél többet kihozzak belőlük.
– Amikor felajánlották neked a lehetőséget, biztos mérlegelted annak előnyeit-hátrányait. Miért döntöttél végül a költözés mellett? Mi az, ami a leginkább megfogott az egészben?
– Természetesen több szempontot is figyelembe vettem, mielőtt elhatároztam magam a költözés mellett. Az egyik ilyen Budapest bája volt, hiszen mint mondtam, még sosem jártam Magyarországon. A legfontosabb pedig a fejlődés lehetősége: a sikerhez kemény, megalapozott munkára van szükség, ehhez pedig az akadémia, és a foglalkozás a gyerekekkel kitűnő terepet jelent a számomra. Mindig is a sport közelében szerettem volna dolgozni, úgy érzem, jó úton haladok!
– A labdarúgóedzők élete nem az a klasszikus „nyolctól-négyig munka”. Az edzések túlnyomórészt a délutáni és az esti órákban vannak, a mérkőzések pedig hétvégente. Elmeséled, hogyan telik egy napod?
– Reggel általában futással, vagy kondival indítok, majd a délelőtt további részében az edzéstervezéssel és meccselemzéssel kötöm le az időmet. Ebéd után szeretek korán elindulni a pályára, hogy én legyek az első, aki megérkezik, még jóval a srácok előtt. Általában este hétig tartok edzéseket, majd hétvégente két meccs következik a bajnokságban. Na de, nehogy azt hidd, hogy nálam is minden a foci körül forog! Szabadidőmben szeretek vacsorázni a kollégákkal, és a pihenésre is fordítok elég időt. A Barca mérkőzései azonban kötelező programot jelentenek, ahogy néha egy NB I-es találkozó is a kikapcsolódás részét képezi.
– A 2007-esek mellett a 2011-es korosztály is a kezeid alatt pallérozódik. Milyen a kapcsolatod a fiúkkal? Könnyen elfogadtak, mint új edzőt?
– Hogyne! A beilleszkedés nagyon könnyen ment. A kommunikációt megkönnyítendő, elkezdtem magyarul is tanulni, de igen nehéz nyelv. A 2007-es korosztályban inkább angolul kommunikálok, míg a fiatalabbaknál van egy-két játékos, aki tolmácsként is a segítségemre van, így át tudom adni a mondandómat a palántáknak. Mindenesetre célom, hogy megértsem a nyelvet, mert ezt is a képzési folyamat részének tekintem.
– Minden meccsen a legfontosabb cél a győzelem, de vannak más elérendő mérföldkövek is. Az egyik ilyen például a gyerekek egyéni képességeinek a fejlesztése, hogy később akár profi labdarúgó válhasson belőlük. Hogy látod, vannak a csapataidban olyan játékosok, akik fényes jövő előtt állnak?
– Természetesen a győzelem a legfontosabb, meg persze az, hogy a fiúk jól érezzék magukat. Ha jó szájízzel kelnek fel, és boldogan jönnek edzésre, meccsre, könnyebb őket motiválni, megértetni velük a feladatot, és így a győzelem kiharcolására is nagyobb az esély. Minden játékosomban van potenciál, persze vannak olyanok, akik kiemelkednek a társak közül, de ez felnőttszinten, a világ legjobb együtteseiben is így van. Türelmet kérek tőlük, hiszen a jó munkához idő kell és hiszem, hogy az eredmények minket igazolnak.
– Beszéltél a motivációról. Egy edzőnek sok kvalitással kell rendelkeznie, az egyik ilyen a megfelelő motiváció elérése a srácoknál, a másik pedig a mindenre kiterjedő figyelem. Van esetleg egyéni technikád, amivel hajtod a srácokat az edzéseken és a mérkőzéseken? Milyen tanácsokkal látod el őket a pályán kívül, beszélve például a megfelelő mennyiségű alvásról, vagy a helyes táplálkozásról?
– A motivációról szólva, nem szoktam hosszabb beszédeket tartani. Mérkőzések előtt és után átbeszéljük a taktikát és a tapasztalatokat, de edzéseken nem terhelem őket ezzel. A játékosok pontosan tudják, mi a feladatuk, az enyém az, hogy a szerepköröket leosszam, és az utasításokat kiadjam. Ugyanúgy látják, érzik ők is, mi történik a pályám, mint én. Vannak olyan gyerekek, akikkel többet kell foglalkoznom, de nincs ezzel semmi baj, hiszen ez a feladatom, ezért vagyok itt, hogy ott segítsem őket, ahol tudom. Tanácsot pedig szívesen adok bárkinek, aki hozzám fordul: a nyújtás például központi eleme az edzéseknek, hiszen hozzájárul az izmok megfelelő regenerációjához, így ezt kiemelt fontosággal kezelem. A pihenésre nyilván kevesebb idejük marad, hiszen suliba járnak, az étkezést pedig megint nehéz lenne tartaniuk abban a világban, amelyet meghódítottak a gyorséttermek. Ettől függetlenül kérem őket, hogy figyeljenek oda, de nem mondhatom azt például, hogy egyenek meg két banánt naponta. A legfontosabb, hogy érezzék a törődést, azt, hogy valaki ott van mögöttük, és dolgozzanak keményen a céljaikért.
– Ha már az étkezésnél tartunk: kipróbáltad már a magyar konyhát? Van olyan fogás, amit esetleg magaddal vinnél még a spanyol riviérára is?
– Természetesen, hiszen a kollégákkal sokat járunk ki vacsorázni. A levesek nagyon ízletesek és különlegesek, különösen a gulyás, ami egyenesen addiktívvá tesz. Az első élményem a Barca Roadshow ajkai állomása volt még a nyár közepén, közvetlen, miután az országba érkeztem. Itt minden nap mást szolgáltak fel, de forrón, ami 35 fokos hőségben kicsit szokatlan volt a számomra. Lesz ez jobb is télen!
Bartha Kristóf
