Facebook Instagram
Facebook Instagram

Egy kiváló minőségű portói: Ricardo Gil Moreira

Az új edzőinket bemutató interjúsorozatunkat – Sergi Badal után – Ricardo gil Moreirával folytatjuk, aki a Portótól mindössze 30 kilométerre fekvő Penafiel városából érkezett, kalandos élete pedig már harmadszor sodorta Magyarországra. A múlt nehézségeiről, a beilleszkedésről, életfilozófiájáról, és távlati céljairól is beszélt a 34 éves szakember, aki azt is elárulta: egyelőre csak a jelenre koncentrál, és nem szeretne a jövővel foglalkozni.

– Első kérdésünk immár megszokott: hogy érzed magad Budapesten?
– Nagyon jól, köszönöm. Gyorsan tisztázzunk egyvalamit, mielőtt továbbmegyünk: az akadémián új arcnak számítok, nem úgy a fővárosban: 2019 decembere óta itt élek, ide köt a munkám.

– Ezek szerint már volt időd megszokni a közeget, mondhatni, otthon érzed magad, hiszen lassan három éve, hogy Magyarországra érkeztél. Mi hozott téged Budapestre?
– Először tíz éve jártam itt két napra, amikor Pozsonyban töltöttem egy fél évet Erasmus-ösztöndíjjal, majd ezt követően 2016-ban, de akkor már hosszabb időre – fél évre – költöztem Budapestre. Szintén ösztöndíjjal tanulhattam a magyar fővárosban, ami olyan benyomást tett rám, hogy 2019-ben ide tettem át a székhelyemet Portugáliából. A közösségi közlekedés rendszere nagyon fejlett, építészetileg az egyik legszebb város a világon, és pezseg az éjszakai élet, a magyar ételekről nem is beszélve. Fantasztikus!

– Ha jól értem, akkor nem kifejezetten az edzősködés miatt érkeztél Budapestre, hanem…
– …mert itt kaptam állást. Egy nemzetközi vállalat ügyfélszolgálati osztályán dolgozom, és emellett tartok edzéseket az akadémián.

– Nem fárasztó egyszerre két lovat megülni?
– A motiváció, hogy gyerekekkel lehetek, edzést tarthatok nekik, segíthetem őket a pályájukon, számomra mindennél többet jelent. Reggel hétre járok dolgozni, délután fél háromkor szabadulok, utána egyből az edzőközpontba visz az utam, és általában este fél hétkor végzek, majd kezdődik elölről minden. De egyáltalán nem bánom! Van egy mondásom: a futball számomra a paradicsom. Ilyenkor elfelejtem, hogy fáradt vagyok, az ember teste egy idő után pedig hozzászokik a terheléshez. Két és fél éve kerestem egy ilyen lehetőséget, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott nekem.

– Ha már a szakmánál tartunk: Budapest az első állomásod, vagy korábban voltál szakvezető máshol is?
– Portugáliában már edzősködtem egy rövid ideig, majd az egyetem után Szófiába vitt az élet a munkám miatt, de ott a nyelvi akadályok miatt nem tudtam munkát vállalni. Budapesten aztán egy másik problémával is szembesültem, amellett, hogy a magyar nyelv szép, de rendkívül nehéz: a munkaidő-beosztásom nem tette lehetővé, hogy az akadémián dolgozzak.

– Ha jól értem, akkor már korábban is szerettél volna itt dolgozni, de a csillagok csak idén nyáron álltak össze úgy, hogy erre lehetőséged nyíljon.
– Első ízben elutasítottak a felvételi során, a fent említett ok miatt. Beszéltem Farkas Balázzsal és Martí Nadallal, akik felvázolták a célokat és elképzeléseket, amelyek nagyon tetszettek nekem. Hála az égnek, idéntől a főnököm lehetővé tette a rugalmasabb munkavégzést, elmondta, hogy kövessem az álmaimat, így végre megadatott a lehetőség, hogy újra jelentkezzek, ezúttal már sikerrel. A magyar nyelv is egyre jobban megy – ebben persze szerepe van, hogy korábban hat hónapig már az országotokban éltem.

– Egy olyan embernek, aki számos országban élt már, gondolom, könnyen ment a beilleszkedés!
– Ne is mondd! Nagyszerű közegbe kerültem. Az élet minden területén barátokat keresek, és nem ellenségeket, így is próbálok meg hozzáállni az új kapcsolatokhoz. Budapesten a kollégáim nagyon sokat segítettek a beilleszkedésben. A Barcánál minden megvan, amit szeretnék: tehetséges fiatalok, akiket élmény edzenem, és egy támogató csapat barátságos kollégákkal, akik hozzájárulnak a szakmai fejlődésemhez, és akiktől pozitív visszajelzéseket kapok. Ezek rengeteget jelentenek nekem, mert tudom, jó úton haladok. Szeretnék minél többet adni a srácoknak, napról napra fejlődni, és mellette élvezni az életet, ami nekem egyet jelent a Barcelonával.

– Pedig Portugáliában is népszerű sport a foci.
– Természetesen, de nekem akkor is a Barcelona lesz a kedvenc csapatom, bárki bármit mond.  Úgy érzem, ezzel a klubbal születtem, és fogok meghalni. Otthon egyébként a Benficát támogatom, annak ellenére, hogy a Porto melletti Penafielből származok.

– Maradva a futballnál: mesélj, kérlek a filozófiádról. Mit tartasz a legfontosabbnak a pályán és azon kívül?
– A csapategységet. Számomra ez a legfontosabb. Nekem a foci a paradicsom, de csak akkor, ha minden megvan benne, ami élvezetessé teszi számomra a játékot. Ebből a szempontból pedig az egység, az odaadás és a küzdelem a közös célokért a legfontosabb tényező.  Mindenkinek egyszerre kell húznia a hajóban, egy irányba, ha mi szeretnénk nyerni a versenyt. És ez nemcsak akkor igaz, ha valaki átlépi az oldalvonalat, hanem azon kívül is: otthon a családban, a munkában, mindenhol.  A hozzáállás, a kitartás, az egymás iránti empátia szintén nagyon fontos, amelyek nélkül nem lehet jó eredményeket elérni. Kitűnő a kapcsolatom a srácokkal, és mindent megteszek azért, hogy fejlődjenek. Az a feladatom, hogy a Barca-érzést átadjam nekik, integráljam őket a rendszerbe, hogy fontosnak érezzék magukat. Sok embernek megváltoztatja az életét a foci, sőt, sok embert a sport tanít meg élni. Hiszen a focinak ez is a célja: felkészíteni az életre, a Barca akadémiája pedig olyan gyerekeket szeretne kinevelni, akik nemcsak a pályán, hanem azon kívül is megállják a helyüket, és nagybetűs emberekké válnak. Ezt hangsúlyozom minden edzésen, és nagyon örülök, hogy befogadó fülekre talál.

– A csapataidat nagyon szereted, és mindent megteszel a srácok fejlődése érdekében. Vannak olyanok játékosok, akik kiemelkednek a korosztályukból, és akikre most azt mondod, profi játékos lesz belőlük?
– Természetesen vannak jobbak, de neveket nem szeretnék mondani. Fontos kiemelni, ha valaki tízévesen jobb, mint a társai, nem jelent feltételen előnyt a számára. Vannak korán és későn érő típusok is. Lehet, hogy valakit tízévesen a korosztálya legjobbjaként tartanak számon, majd megáll a fejlődésben, míg mások 14-15 évesen kezdenek el igazán fejlődni. Szerintem az utóbbi kategóriából kerülnek ki a későbbi profi labdarúgók, de vannak egyedi esetek. Az út mindenki előtt adott, kellő kitartással, odafigyeléssel és akarattal sokra lehet vinni. Az akadémia a legjobb hely ennek elérésére: mindenben segítjük a srácokat, a fő célunk, hogy a legtöbbet fejlődjenek. Ha ők is komolyan veszik a feladatukat, megvan bennük a megfelelő hozzáállás, akkor nincs lehetetlen. A legnagyobb kívánságom, hogy profi játékosként láthassam őket a jövőben.

– Edzőként sok kvalitással kell rendelkezned. Nemcsak a taktikán dőlhetnek el meccsek, de ahogy fogalmaztál korábban, az élet minden területére oda kell figyelni. Adsz tanácsokat a játékosoknak, hogy miket csináljanak a pályán kívül annak érdekében, hogy még jobbak lehessenek?
– Külön nem adok tanácsokat. Vannak olyan szülők, akik nagyon odafigyelnek erre. Velük nagyon könnyen meg tudom beszélni, miért fontos az, hogy a játékosok a mérkőzések előtt kialudják magukat, mit egyenek, hogy fejlődjön a szervezetük, koncentráltabbak, erősebbek, taktikailag felkészültebbek legyenek a pályán.

– Egy edzőnek a másik kulcskérdés a motiváció.
– Teljesen igazad van! Ha valaki ezen az akadémián nevelkedik, akkor megfelelő motivációval kell rendelkeznie. Egy csapat vagyunk, egymást motiváljuk. Úgy működünk, mint egy nagy család: ha valaki nem bír futni, a másik ott van, és kisegíti. Együtt mozgunk a pályán és azon kívül is, a srácok tudják, hogy ez a siker kulcsa. Te az emberekért vagy, az emberek pedig érted. Ezt próbálom nekik átadni minden edzésen, az a feladatom, hogy ebbe a rendszerbe integráljam a Barcelonát. Ha pedig látom, hogy fejlődnek, segítik egymást, én is nyugodtabban alszom, mert ez azt jelenti, hogy a munkámnak megvan az eredménye.

– Ha már a céloknál tartunk, megkerülhetetlen a kérdés: hol látod magad a jövőben?
– Elsősorban a jelenre koncentrálok, de a hosszabb távú célom az, hogy tíz év múlva profi edző legyek egy első osztályú bajnokságban bárhol a világon. Ehhez pedig a megfelelő táptalajt a Barca biztosítja számomra, hiszen itt a legképzettebb edzőktől tanulhatok. Látom az erősségeimet és a gyengeségeimet egyaránt, és azt is tudom, hogy a profizmus kérdése nem csak rajtam múlik. Azt majd a körülmények és a jövő eldöntik, de amit tudok, megteszek azért, hogy valóra váltsam az álmaimat. A labdarúgás világában nem könnyű topon maradni hosszú évekig, ez nemcsak tehetség, hanem hozzáállás kérdése is. Én minden nap fejlődni szeretnék, jobb és jobb edzéseket tartani, és sikeres lenni. Érzem magamban a kellő motivációt ennek elérésére, látom magam előtt a helyes utat, és azt, hogyan lehetek egyre jobb.

– Mi volt a legnagyobb élményed nyár óta? Akár egy mérkőzés, akár egy jól sikerült edzés…
– Meglepő lehet, amit mondok, de a legnagyobb élményem egy vereség volt. A 2008-as csapattal játszottunk bajnokit, és sok játékosunknak még nem készült el az igazolása, így kénytelenek voltunk tíz emberrel kiállni. Ennek ellenére a srácok nagyon fegyelmezetten játszottak, végrehajtották a kért taktikai utasításokat, és látszott rajtuk, hogy mindent beleadnak. Azt hiszem, meccs közben is sokat fejlődött a hozzáállásuk, annak pedig külön örültem, hogy nem vesztették el az identitásukat. Számomra a taktikai utasítások betartása, és a Barca-stílus megőrzése még az eredménynél is fontosabb. Erre egyfajta morális győzelemként tekintek. A 2012-es csapattal pedig a Bozsik-tornán aratott első győzelmünk marad felejthetetlen emlék. Amikor láttam lejönni őket a pályáról, mindannyian mosolyogtak, én pedig nagyon boldog voltam, mert tudtam, rászolgáltak a sikerre.

– A labdarúgás mellett is van azért életed, hiszen szükséged van a kikapcsolódásra. Mesélj a hobbijaidról, no meg a magyar konyháról, hiszen az interjú elején azt is kiemelted, mennyire szereted a hazai ízeket.
– Így van! Kedvenc ételeim közé tartozik a gulyásleves és a kürtőskalács, a nyári ételek közül pedig a lángos a kedvencem. Amikor itt töltöttem az Erasmus-félévemet, bizony súlyfelesleggel tértem haza Portugáliába, így kondiba is kellett járnom, hogy ledolgozzam a magyar konyha finom fogásait. Nagyon szeretek kijárni a Duna-partra sétálni, fényképezni, a kollégákkal pedig gyakran ülünk be egy-egy vacsorára a város valamelyik éttermébe. Énekelni is nagyon szeretek, habár nem a legjobb a hangom. És hogy a magyar labdarúgásról is szót ejtsek: már több mérkőzésen is voltam az első- és másodosztályban egyaránt. Jó iramú, élvezetes meccsek, kemény csapatokkal!

– Van kedvenc csapatod Magyarországon?
– Nincs, általában egy-egy baráti társaság miatt látogatok ki a meccsekre. Voltam a Ferencváros, az MTK, és a ZTE meccsein is, a másodosztályban pedig a III. kerületi TVE-t láthattam élőben.

– Hogy telnek majd az elkövetkezendő hetek az akadémián? Ha jól tudom, az edzések, meccsek mellett saját magadra is szakítasz időt, hiszen fontos mérföldkőhöz érezétél.
– Nem is keveset, hiszen edzői vizsgám lesz. Az UEFA C tanfolyamának ugyanis lassan a végére érek, még néhány gyakorlati órám van hátra Skóciában, majd egy vizsga. Utána pedig ott a következő lépcsőfok, a B-licensz megszerzése.

– Skóciában tanulsz?
– Csak elméletileg. Az órákat a covid miatt zoomon keresztül tartották, ezért is vágtam bele a kalandba. Sok portugál honfitársam választja a skót képzést, például José Moreira is, aki egykoron a portugál válogatott, és a Benfica kapuját is védte. Nagyszerű érzés, hogy őt is társaim között tudhatom! A skót rendszerben kiváló szakembereket nevelnek. Ez nem azt jelenti, hogy Portugália nem képes ilyesmire, hiszen ott van például José Mourinho, aki Portóból indulva vált a világ egyik legjobb edzőjévé. Nekem is az a célom, hogy profi lehessek, de mint mondtam, ez nem csak rajtam áll. Egyelőre csak a jelennel foglalkozok, a Barcára koncentrálok, az idő pedig úgyis eldönt majd mindent.

 Bartha Kristóf